Spira Eszter Mirjam vagyok, és az én egyik legnagyobb szenvedélyem az írás.
Nagyjából 10 éves lehettem, amikor először elkezdtem írni. Először a vers formával
kezdtem, amely a mai napig nagyon kedves műfaj a számomra.
Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, amelyet kisgyerekként írás közben éreztem;
színtiszta euforia volt. Olyan volt, mintha a érzéseim és a gondolataim a betűk által
megformált szavak képében a paírra folytak volna. Ez az az érzés akkor volt tökéletes,
amikor ezeket az irományokat meg tudtam osztani másokkal is. Ezért kézzel
készítettem egy hetente megjelenő újságot, amelyet a családtagjaim között
osztogattam szét. Ennek a hetilapnak mindenféle állandó rovata volt, és persze a
címlapon az éppen aktuális, legfrissebb általam írt vers helyezkedett el. Aztán
ötödikben írtam egy színdarabot, amivel meg is nyertem a kerületi versenyt. Ezen a
versenyen én voltam a legfiatalabb induló, a legidősebb 18 éves volt. Innentől kezdve
folyamatosan írtam. Minden egyes lehetőséget megragadtam, amelynek során a
szenvedélyemnek hódolhattam. Így szerkesztettem iskolaújságot, írtam minden
családtagomnak, barátomnak novellákat és verseket, stb. Amikor aztán felvettek a
jogi egyetemre, teljesen abbahagytam az írást. Úgy gondoltam, hogy akkor én most
átadom magam a jog világának, és csak erre szerettem volna koncentrálni. Az
egyetemi évek alatt egy fantasztikus ügyvédnő mellett dolgoztam gyakornokként.
Nagyon megszerettük egymást és rengeteget tanultam tőle. Ugyanakkor hamar
rájöttem, hogy az ügyvéd szakma nem nekem való. Ugyanebben az időben
ismerkedtem meg a férjemmel is, akivel nagyon nagy szerelem volt közöttünk ( és
van a mai napig) ezért kézenfekvőnek tűnt, hogy karrier előtt/mellett először a
családalapításba vágjunk bele. Így miután megszereztem a diplomámat,
összeházasodtunk, és hamarosan meg is született az első gyerekünk. Soha nem voltam
az a típus, akit kielégít pusztán a babázás mint főtevékenység, ezért kisbaba mellett
egy kicsit elkezdtem a reklámszakma világában dolgozni. Rengeteg értékes és klassz
embert ismertem meg ebben az időszakban, de az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez
sem az én világom. Mikor a második gyerekünk három éves lett, addigra született
meg bennem az az elhatározás, hogy bíró szeretnék lenni. Ezért felvételiztem a
bíróságra, ahova fel is vettek. Itt találtam meg a második otthonomat, és lett
számomra teljesen egyértelmű, hogy ez az az út, amelyet a sors nekem szánt. A
polgári jog, a kollégák, a légkör, az egész úgy, ahogy van, mintha csak nekem találták
volna ki. És itt kezdett el visszaszivárogni az életembe az írás is. Hiszen a határozatok
szerkesztése is írás. És nekem nagyon sok lehetőséget adtak, hogy kiéljem az írás
iránti szenvedélyemet. Persze ez egészen más műfaj, hiszen egy ítélet, vagy egy
végzés nem hasonlítható egy vershez, regényhez, vagy novellához. Ugyanakkor a
megfogalmazásmód, az indokolás mind mind olyan fontos részei, amelyek nélkül mi
–akik a bíróságon dolgozunk- csupán a törvények alázatos szolgái lennénk. És mi
azok is vagyunk, de a megfogalmazás módja, a szavak kiválasztása és tetszőleges
sorrendbe állítása bizony a mi privilégiumunk!
Aztán megint eltelt egy kis idő, és úgy éreztük a férjemmel, hogy milyen jó lenne, ha
egy harmadik kisbaba is csatlakozna a mi kis családunkhoz. Az élet tele van
meglepetésekkel. A mi életünk sem különbözik ebben másokétól. Így történt meg az,
hogy egy kisbaba helyett, kettő érkezett hozzánk: ikrekkel lettem terhes. Az időzítés
sem volt kispályás; mindez akkor derült ki, amikor az egész világ bezárkózott,
ugyanis kitört egy világjárvány, amelyet ma már csak úgy emlegetünk: a korona. Az
én életemet szó szerint megkoronázta ez a vírus. Az ikrek 2020. október elsején
születtek. Ez a második hullám csúcsa volt Magyaroszágon. Négy gyerekkel otthon
bezárva egyáltalán nem volt egyszerű. Főleg úgy, hogy ebből kettő icipici újszülött

volt. Erről órákig tudnék írni és mesélni, de most nem ezért vagyunk itt, úgyhogy csak
annyit szeretnék ehelyütt megemlíteni, hogy lehetett választani a teljes padló és káosz
megélése, és a megbékélés között. Én az utóbbit válaszottam. Mindenkinek
megvannak a maga eszközei, én az íráshoz fordultam. És azonnal működött. Ahogy
leültem és elkezdtem írni, azonnal minden a helyére került. Először egy blogot
kezdtem el írni az anyaságról. De nem akartam a praktikus tanácsoknál leragadni,
inkább a lelki folyamatokra koncentráltam. És az anyukák imádták! Ez fantasztikus
érzés volt, hiszen nemcsak én lettem radikálisan jobban az írástól, de közben
másoknak is tudtam segíteni. Úgyhogy meg sem álltam a blog írásnál. Úgy döntöttem,
hogy ez a téma minimum egy egész könyvet megérdemel. Így született meg az első
könyvem, a Milyen anya az ilyen, amely 2022. júliusában jelent meg.
Egy évvel az első könyvem megjelenését követően, 2023. júliásában megjelent a
második könyvem is, amely műfaját és tartalmát tekintve is különbözik a
nagytestvérétől.
A regény alapötletét egy újságcikk szolgáltatta, amelyben az iráni nők helyzetéről volt
szó. Tudtam, hogy nőként ezt a rengeteg igazságtalanságot, visszaélést és
jogfosztottságot nem „hagyhatom“ annyiban. Ugyanakkor abban is biztos voltam,
hogy ahhot, hogy a szélesebb tömegek érdeklődését komolyabban felkeltse a könyv,
megfelelő köntösbe kell csomagolnom, amelyben nem kizárólag a nők jogairól van
szó. De ezt a meghatározó és széleskörű jogfosztottságot mindenképpen szerettem
volna megjeleníteni a történetben.Ezután arra gondoltam (még az előző könyvem
kapcsán), hogy a nők számára származástól, vallási és egyéb identitástól függetlenül
még manapság is nehéz megtalálni az utat önmagukhoz. Az egyensúlyt az
egyvelegben, amit úgy hívunk: párkapcsolat-karrier és anyaság. Ezek voltak a
kiindulópontok.
A történet dióhéjban Szamira és Gábor története, akik 20 éve vannak együtt.
Mindkettőjük számára a másik volt az első, minden értelemben. Szamira 35 éves,
édesanyja magyar származású, de Iránban nőtt fel, gyermekkorát még a 79 es
forradalom előtti nyugati típusú nyitott kozmopolita Teheránban töltötte. Édesapja
perzsa. Szamira 14 évesen Budapestre költözik, a gimnáziumban ismerkedik meg
Gáborral. A regény napjainkban játszódik (pontosabban a covid előtti-békebeli 2019-
ben), amikor Szamira 35 éves, éli a mindennapjait, a férjét egy galaxisnyira érzi
magától, és nem találja az utat önmagához sem. Nagyjából az anyaság sűrűjében
elveszve éli az igencsak nyomasztó szürke hétköznapjait. Míg egy szép napon az élet
rákényszeríti, hogy szembenézzen minden egyes félelmével, bizonytalanságával, és
felvegye a kesztyűt a harcban, amelyben a legnagyobb ellensége talán éppen ő maga
az összes félelmével és bizonytalanságával együtt. Ez egy fejlődésregény. Egy utazás
önmagunk megtalálása felé, a szerelem és különböző kultúrák világai között. A
cselekmény vezérfonala egy Soós Nóra festmény, az a festmény, amely a könyv
borítóján is szerepel. A címe: A jövőbe tekintő. 
A cselekmény egyébként két szálon fut: az egyik 2019 Budapest, a másik Teherán
1961-től napjainkig.
Nem tudom hova sodor az élet. Hogy mit írok legközelebb. De egy biztos: amíg élek
írok és remélek.