25 éve zajlott a háború. A konfliktusban érintett felek már annyira megszokták a háttérben folyó harcokat, hogy nem volt más választásuk, megtanultak együttélni vele. Hiába tudták, hogy a csatatér valahol, nem is annyira távol tőlük változatlanul áll, ahol néha véres belviszályok is előfordulnak, egy idő után az élet ment tovább. 25 év. Ennyi idő alatt egy új generáció született meg és cseperedett fel, de a konfliktus csak nem akart csitulni. Ez a bizonyos konfliktus nem rendkívüli katonai hadműveletnek indult, még csak nem is egy terrorcselekmény robbantotta ki. Hanem egy merénylet. A merényletnek nem volt semmi előzménye. Semmi jel nem mutatott arra, hogy be fog következni. Talán éppen ezért volt annyira drámai és fájdalmas a következményeként kirobbant hosszan elhúzódó viszály. Akárhányan próbáltak meg közbeavatkozni, elhozni a békét, mindannyian rendre kudarcot vallottak. Az elkövető szinte a semmiből csapott le, akinek tettére okot a mai napig képtelenség találni. A merénylet kivitelezési módja ugyanakkor arra enged következtetni, hogy a tettes hosszas előkészületek, alapos megfontolás és gondos tervezés után vitte véghez a gyalázatos gaztettet.
Éva-ahogyan sokan mások is- még ennyi év után is, pontosan emlékezett a merénylőre. Ha lehunyta a szemét, látta maga előtt a fiú arcát, mélybarna szemeit, és napbarnított bőrét. A fiú ugyan nem volt valami magas, mégis olyan hatással volt az emberekre, hogy mellette aprónak és törékenynek érezték magukat. De nem a jó értelemben. A fiú teste félúton volt a felnőtt és a kamaszkor között. Az arcán és itt-ott, a megfelelő helyeken megjelentek az első igazi szőrszálak, amelyek borotválkozás után sem tűntek el nyomtalanul. A válla széles volt, a csipője keskeny, izomzata szálkás. A merénylőt Ádámnak hívták. Ádám keze meglepően hatalmas volt, főleg a magasságához képest. Ádám ránézésre szelíd és ártatlan volt. Ezért sem feltételezett róla senki rosszat, pláne nem gonoszságot. Ádámról mindenki azt gondolta, hogy jó gyerek. Talán nem a legokosabb, de olyan, akinek azért megvan a magához való esze. Ráadásul a fiú jó családból származott. Az anyja valamikor tanítónő volt, de a sok utód miatt, akiket a világra hozott, elhagyta a pályát és vállalkozásba fogott, amelyet igen hamar sikerre vitt. Az apja mérnök volt, aki az anyja árnyékában élt és tisztességesen végezte jelentéktelen munkáját. Ádám volt az öt testvér közül a legfiatalabb. A legkisebb királyfi, akit nemcsak a szülei, de a testvérei is agyon kényeztettek. Népes család lévén, mindig akadt valaki, aki Ádám kedvében járt, aki rendelkezésre állt, ha a fiúnak szüksége volt bármire, és jelen volt, amikor csupán egy szerető családtag jelenlétére volt igénye. Ádám nem ismerte a türelmet és a nélkülözést. Szó szerint és átvitt értelemben sem. Ha látott is nála szerényebb körülmények között élő, vagy kifejezetten nehéz sorsú embereket, úgy képzelte, hogy ezek csupán az érintett személy karakterhibáinak a következményei. Úgy gondolta, hogy mindenki egyenlő esélyekkel indul az életben, ezért a szegény és a gazdag embert pusztán az különbözteti meg egymástól, hogy míg az előbbi lusta, addig az utóbbi szorgalmas. Ádám egyébként is hajlamos volt a világot, és benne minden embert kétpólusúnak látni. Számára csak okos és buta, szép és csúnya, jó és rossz, valamint sikeres és kudarcot vallott emberek léteztek. Akik közül –a fiú véleménye szerint-a negatív pólusba tartozó embereknek semmi keresnivalója nem volt a világban. Ádámot igazán senki sem ismerte. Még Ádám sem. Az egyetlen ember, aki átlátott rajta az anyja volt, és éppen ezért mindig a fia nyomában loholt. Mintha csak meg akarta volna akadályozni, hogy bárki komolyabban megismerhesse a legkisebb királyfit, az ő kisfiát, akinek később az egész királyságot szánta, amikor az ő ideje és uralkodása már lejár. Mindez egy darabig működött, de aztán eljött a kamaszkor, annak is az utolsó szakasza, és Ádám szerelmes lett. Méghozzá egy olyan lányba, mint amilyen valaha –sok sok évvel korábban, még az általa felépített birodalom előtt- Ádám anyja is volt. Az asszonyt kísértetiesen emlékeztette az ifjú hölgy saját fiatalkori önmagára és ez nem tetszett neki. A lány okos volt, talpraesett és szép, a szíve pedig csordultig tele volt igazi és ártatlan szeretettel minden földi teremtmény iránt. A lány kellő önbizalommal is rendelkezett. Nem túlságosan, hanem éppen csak annyira, ,hogy teljesen egészséges önbecsülése és énképe legyen. A lány jól ismerte a saját hibáit és gyengeségeit, de ugyanennyire tisztában volt a pozitív tulajdonságaival is. Úgy gondolta, hogy erényei és gyengeségei szépen kiegészítik egymást és ez a kerek egész egyáltalán nem tökéletes, de senki és semmi sem az. És ez így van rendjén. Olyan bölcsességgel rendelkezett, mintha ezt az életet egyszer már végig élte volna, és most csak azért csinálhatta volna újra hogy ezúttal másoknak is segítsen meglátni a dolgok igazi lényegét. Ádám pontosan olyasvalakinek látszott, aki segítségre szorul. Ugyan csak látásból ismerte az iskola folyósóiról, de félénknek és visszahúzódónak tartotta. Olyasvalakinek, aki retteg attól, hogy másokkal kapcsolatot teremtsen, mert kajlának és éretlenek tartja magát. Olyannak, aki nem tartja magát érdemesnek arra, hogy meg merjen szólítani valakit. Egyszer odament a fiúhoz és elhívta, hogy tartson vele és a barátnőivel a városligeti műjégre korcsolyázni. Ádám nem ismerte az efféle ingyenes tranzakciókat, ezért egyből gyanakodni kezdett, hogy a lány akar tőle valamit. Náluk a családban ismeretlen fogalom volt az adakozás. Még akkor is, ha az adomány csupán egy cseppnyi figyelem volt. Az ő családjuk úgy működött, mint általában a sikeres vállalkozások: a gyengébb és kiszolgáltatott tagokat kizsákmányolta Ádám anyja –a főnök- míg a dominánsabb személyiségeket apró porhintésekkel igyekezett elhallgattatni. Méghozzá úgy, hogy közben ezek a tagok azt higgyék: nagy becsben vannak tartva. Létezett a családon belül egy egészen szűk körű menedzsment, aki pedig dúskált a mindenféle földi jóban, mindezt természetesen a többieket kihasználva, ha úgy tetszik a többiek kontójára. Ádám ennek a szűk körű menedzsmentnek volt az egyik tagja. A másik természetesen az anyja volt. Valószínűleg a lány önzetlensége és a jósága volt az, amire a fiú elsőként felfigyelt. A korcsolyázás után Ádám és a lány elkezdtek randevúzni. A fiút megbabonázta a lány ártatlansága és a hatalmas szíve. Egy pillanatra úgy tűnt: A fiú -aki egyébként is a legérzékenyebb és legbefolyásolhatóbb korban volt- megváltozik és elkezdi színesebben látni a világot. Hogy a dolgok nem csak feketék és fehérek, hogy adni akkor is jó, ha olykor semmit nem kapunk cserébe, és hogy nem mindig alakulnak érdem szerint az eredményeink. De Ádám anyja, aki továbbra sem tágított a fia nyomából, megérezte a számára kedvezőtlen szelű változást és megijedt. Megijedt, hogy a lány teljesen az ujjai közé csavarja a fiút, elveszi tőle, a maga képére formálja, és akkor a hatalmas birodalom, amit egy egész élet munkája volt felépíteni, trónörökös nélkül maradhat. A többi utódját márpedig érdemtelennek tartotta arra, hogy amikor eljön az idő, az ő helyébe lépjenek. Cselekednie kellett.
Egyik este meglátta Ádámot, amint a szobájában a lány emlékkönyvve felett ül gondterhelten. A fiú már egy fél éve minden este a könyvecske felé görnyedve azon tanakodott mit is írhatna ennek a csodálatos lánynak. Milyen szavakat hagyhatna hátra ebben a fontos kis füzetben az utókor számára, amelyekkel kifejezhetné határtalan rajongását és a csodálatot, amelyet a lány iránt érzett. Az anyja érezte, hogy eljött a megfelelő pillanat. –Azt mondtad nem eszik húst, igaz? Néhány kilótól sem ártana megszabadulnia. Így is tökéletes, de nem árt vigyázni. Tudod, mi nők örökös harcban állunk a kilókkal. Van egy vegetáriánus recept az újságban. És még fogyókúrás is. Írd bele azt az emlékkönyvébe! A többiek úgyis mind valami giccses idézetet írtak neki, nem? Így legalább a te bejegyzésed lesz nemcsak a leghasznosabb, de a legfrappánsabb is. Ádám szótlanul hallgatta az anyját egészen az utolsó mondatig. Amikor is elhangzott két olyan melléknév, amely megkapta a „leg“ előtagot. Márpedig ez az előtag Ádám minden –a lánnyal kapcsolatos érzésében- jelen volt. Ha az anyja szerint ez lenne a legjobb, akkor már írja is: Sajtos tofu (csak 120 kalória) Hozzávalók: 1 doboz natúr tofu, 10 dekagramm zsírszegény trappista sajt….
Ádám gyönygbetűkkel bemásolta a receptet a lány emlékkönyvébe, majd megkönnyebülten pakolta be a féltve őrzött kis csomagot az iskolatáskájába, hogy másnap végre –egy fél év után- visszaadhassa a lánynak, akit mindenkinél jobban szeretett. Az anyja elégedetten távozott a fia szobájából. –Ez biztosan beválik-gondolta magában.
Másnap Ádám az első óra utáni szünetben rohant a lány osztályterméhez, hogy büszkén nyújtsa át az emlékkönyvet. A lány arca ragyogott, a szeméból sugárzott a szeretet és a jóindulat. –Majd otthon megnézem és utána felhívlak! Nem akarom itt az iskolában. Azt akarom, hogy a pillanat, amikor elolvasom a legtökéletesebb legyen. Ádám ismét meghallotta a számára egyetlen elfogadható és megnyugtató előtagot, hogy : „leg“. Szemernyi kétsége nem volt a sikerében.
De a lány nem hívta délután. És másnap az iskolában sem találta. Eltelt három nap. A fiú elkezdett aggódni, ezért úgy döntött, felhívja telefonon. Reszkető kézzel tárcsázta a számot, egy számot félre is tárcsázott, ezért előről kellett kezdenie az egészet. A lány helyett az anyja rekedtes hangja hallatszott a vonal másik végén : -Jó napot! Ádám vagyok. Éva otthon van? –kérdezte a fiú félénken. –Igen, de nem szeretne veled beszélni. Láttam mit írtál az emlékkönyvébe, a helyedben többet nem keresném! Szervusz! Azzal Éva anyja bontotta a vonalat. Ádám hirtelen megértette, hogy végzetes hibát követett el. De később, mikor hazaért, az anyjának sikerült meggyőznie, hogy végülis Éva az, aki végzetes hibát követett el, amikor nem értékelte a legfrappánsabb és leghasznosabb bejegyzést abban a kislányoknak való vacak kis füzetben. Mire Ádám anyja a mondandója végére ért, minden úgy volt, mint azelőtt, -vagyis Éva előtt- a világ ismét kétpólusú és katonás rend helyszínévé változott.
Éva 25 évvel később a tükör előtt állt. Már a harmadik ruhát hámozta le magáról ingerülten.-Egyik rosszabb, mint a másik. Mindegyikben tehén vagyok!-gondolta magában. Reggel hat óta talpon volt. Sütött-főzött, karácsonyfát díszített és a fürdőszobában elbújva ajándékokat csomagolt. Minden tökéletesen készen állt arra, hogy a hálószobából kilépve fogadja a vendégeket; az anyját és a férje szüleit, hogy kezdetét vegye a legalább számukra áldott és békés Szenteste. Benne 25 éve háború dúlt. Még ennyi év után is pontosan emlékezett a merénylőre, Ádámra, aki miatt örökre eltört valami, ott legbelül és megkezdődtek a harcok. Először egy sima fogyókúra mintha elhozta volna a békét. De aztán megjelent az első stria, és a csatatér ismét megtelt könnyel és szomorúsággal. Aztán később várandós lett. Akkor úgy tűnt sikerült tartós békét kötnie önmagával. De aztán megszületett a kislánya, akit két évig szoptatott. Az pedig egy életre nyomott hagyott a mellein. Ezt már nem lehetett kibírni, újabb fronton vették kezdetét a harcok, amelyek ezúttal sokkal vehemesebb és véresebb támadásokat intéztek Éva önképével szemben. 13 év telt azóta, hogy életet adott a kislányának. Aki tökéletes volt. Szép és kedves, tele szeretettel és jósággal. A kislánya, Anna sokszor hallotta, ahogyan az anyja a tükör előtt áll és szidalmazza magát. Ilyenkor Éva szégyellte magát, de képtelen volt felhagyni a háborúzással. Éva állt a tükör előtt és nem akart sírni. Tudta, hogy azt észrevennék a többiek. Már csak pár perce maradt és még mindig nem volt rajta semmi más a fehérneműjén kívül. Újra neki akart esni a szekrénynek, hogy végre találjon valamit, amiben kimehet a családjához, de meglátta a hasán a csíkokat, és képtelen volt megmozdulni. –Ez nem fog menni! Én ma este nem akarok enni egy falatot sem! Azonnal visszakúszna az a másfél kiló, amit nagy kínkeservek árán sikerült leadnom.- győzködte magát, amikor hirtelen hangos kopogásra lett figyelmes: -Mama, bejöhetek? –Gyere csak csillagom! –hallotta a saját hangját. –Mama, te még fel sem öltöztél? Hogyhogy? Mert mindenben ronda vagyok-csúszott ki a válasz Éva száján. –Jaj mama! Tudom, hogy semmit nem számít, amit mondok, de bárcsak Te is látnád, hogy mennyire gyönyörű vagy! Te vagy a világon a legszebb! Ha csak egy dolgot kérhetnék karácsonyra, azt kívánnám: bárcsak Te is úgy látnád magad, ahogy én téged! Anna arca komoly volt. Éva látta a szemében azt az elszántságot, amit ő maga is érzett még régebben. Ádám előtt, a háború előtt. Amikor még látta a dolgok igazi lényegét. Érezte, ahogyan a régi bizsergető érzés szele megcsapja. Tudta, hogy visszatért. Azt még nem tudta hogyan csinál ennek az érzésnek teret magában, de abban biztos volt, hogy nagyon szeretne. Ha magáért nem is, Annáért mindenképp. –Akkor lejössz, vagy sem? –kérdezte Anna szigorúan. Adj egy percet és megyek-válaszolta Éva. A kislány szorosan magához ölelte Évát, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan kiment a szobából. Éva odalépett az éjjeliszekrényéhez és kihúzott alóla egy dobozt, amin ez állt fekete filctollal: EMLÉKEK. Egy gyors és gyakorlott mozdulattal előbányászta a doboz aljáról az emlékkönyvét, amit utoljára 25 évvel ezelőtt fogott a kezében. Odalapozott Ádám bejegyzéséhez, és egy határozott mozdulattal kitépte az oldalt, méghozzá úgy, hogy a hiányzó lapnak nyoma sem maradt. Fogta a kitépett papírlapot és elolvasta a gyönybetűkkel írt bejegyzést még egyszer, utoljára: Sajtos tofu (csak 120 kalória). Mire a végére ért a paír teljesen elázott a könnyeitől. Még egyszer, utoljára. Érezte, hogy vége. Most már tényleg. Örökre. Összetépte a teljesen elázott lapot és kidobta a kukába. Nem érzett mást, csak béke helyett ürességet. –Ez normális. A háború után nem a békének kell jönnie. Hanem a csatatér felszámolásának. –gondolta magában. Felkapta az egyik ruhát, ami a földön hevert, megnézte magát a tükörben, és amikor az ismerős háborgó érzés jönni akart, becsukta a szemét és Annára gondolt. Úgy kapaszkodott gondolatban Annába, mint a fuldokló az utolsó percben odahajított mentőövbe. Kinyitotta a szemét és gyorsan elfordult a tükörtől és az ajtó felé vette az irányt. Odalent kellemesen duruzsolt a családja, miközben a levegőben az általa készített finomságok illata terjengett. –Itt van a mama, kezdhetjük!-hallotta Anna csilingelő hangját. Mintha csak a csengettyű szólt volna. Éva elmosolyodott. Már nem csak az ünnep volt békés és áldott.